A munkavállalók nem igazán szeretik, ha a munkaidőn túlra szervezünk kvázi-kötelező programot nekik. Holott ezeknek is megvan a létjogosultságuk.

Írtunk már korábban a csapatépítő programok fontosságáról, hangsúlyozva, hogy ezek rövid és hosszú távon is éreztetik pozitív hatásukat. A csapatépítés elsősorban a közösség erejét és hatékonyságát növeli – a személyre szabott tréningek pedig az egyénekét. Kis keresgéléssel az interneten millió és millió tréninget találunk, amelyek valóban személyre szabhatók, ám azt is megtehetjük, hogy minden dolgozónkat egyesével elvezénylünk ugyanarra a képzésre. Az előnyök egyértelműek: a tréningek egy része ugyanis a személyiség fejlesztésével foglalkozik, magyarul ezek segítségével a dolgozónk jobban megismeri saját magát, s ennek köszönhetően a munkájában is hatékonyabb, célratörőbb, sőt, bizonyos esetekben akár még gyorsabb is lesz. A tréningek másik csoportja az ismeretbővítést szolgálja, egy adott témához szükséges elméleti anyagokat mutat be. A legfontosabb azonban az, hogy a dolgozónk, miután véget ér a tréning, a megtanultakat, illetve az elhangzottakat tudja hasznosítani is, azaz az elhangzottak ne pusztába kiáltott szavak legyenek. (Gyakran vannak értékelő tréningek is, ahol a visszacsatolások után mindenki következtetéseket vonhat le saját előmenetelét illetően.)

Sok előnye van annak, ha családtagjainkat is alkalmazzunk üzletünkben – de az is vitathatatlan, hogy emiatt később a fogunkat is szívhatjuk.

Önmagában az, hogy valamelyik családtagunk is a mi cégünknél dolgozik, egyáltalán nem meglepő, sőt: amellett, hogy ennek komoly (ha úgy tetszik, történelmi múltból eredeztethető) hagyományai vannak, rengeteg előnnyel is jár ez a fajta munka. Az időbeosztástól kezdve a bizalmon át az elszámolási problémák teljes kiküszöböléséig sorolhatjuk azokat a tényezőket, amelyek mindenképpen a pozitív oldalon kapnának helyet – tény és való, hogy ha mondjuk édesanyánkra bízzuk a reggeli műszakot a sarki kisboltunkban, akkor nem kell amiatt idegeskednünk, hogy esetleg nem tud elszámolni valami aprósággal: a családtagjaink pontosan tudják, hogy az üzlet mindig közös, így a haszon is. Igen ám, de ez a fajta foglalkoztatás veszélyeket is rejt: nincs olyan munka, amely ne hordaná magában a konfliktus esélyét. Ám míg ezeket egy sima munkaviszonyban valamiképpen meg lehet oldani (a főnök-beosztott kapcsolat nyilvánvalóan kínál egyfajta megoldási javaslatot: amit a főnök mond, az úgy van…), addig itt óhatatlanul is összemosódik a hétköznapi munkaviszony a családi kötelékekkel. „Amint beletanul, az üzletet majd továbbviszi a fiam”, halljuk sokszor, ám a legritkább esetben képzeljük oda mögé a kiegészítő mondatot – „és addig megpróbáljuk valamiképpen túlélni a folyamatos veszekedésekkel tarkított időszakot!” A leghelyesebb tehát, ha családtagjaink foglalkoztatásakor ugyanolyan szabályokat fektetünk le, mint a „sima” dolgozók esetében – magyarul a családi köteléket reggel nyolctól délután fél ötig zárójelbe tesszük!

Korábban az, aki kerékpárral járt dolgozni, minimum különcnek számított. Szerencsére azonban ezek az idők mostanra teljesen elmúltak.

Nem vitás, hogy maga a bicajozás roppant egészséges, és szerencsére azért most már a legtöbb városban is lehet biztonságosan közlekedni. Sőt, a nagyobb munkahelyeken a dolgozók rendelkezésére áll egy zuhanyzó is, ahol gond nélkül lefürödhetnek, átöltözhetnek. A biciklizés ebből a szempontból tehát nem más, mint egy alternatív közlekedési forma, aminek semmilyen hatása nincsen a munkavégzésre. Legalábbis ha az esetleg felmerülő hátrányokból indulunk ki – de miért nem koncentrálunk inkább az előnyökre? A kerékpáros dolgozók a legritkábban foglalkoznak a forgalommal, nekik teljesen mindegy, hogy dugó van-e a városban, vagy nincsen, hiszen könnyedén kikerülhetik azt. Aki bicajjal jön, annak a kedve is jobb, hiszen úgy érzi, már reggel tette valamit az egészsége megőrzéséért. S ebben áttételesen is van igazság, hiszen nyilvánvalóan a tekerők ritkábban lesznek betegek, a fizikai kondíciójuk is sokkal jobb, mint a hajnalonként autózó kollégáké. Vannak persze járulékos költségei is az ilyetén közlekedés támogatásának – hogy mást ne mondjunk, meg kell oldani a kerékpárok tárolását. Ez azonban nem egy nagy kihívás (elég hozzá egy hátsó udvar, egy kis tároló, egy garázs, vagy éppen az utcafront is, ha a jármű szem előtt van), s a pozitív tartalom miatt bőven megéri akár beruházni is ebbe.

A következő hetek a labdarúgó Európa-bajnokságról szólnak majd – rendkívüli szabadságot azért nem kell adni a munkatársaknak, de egy csomó minden más bőven belefér.

A 2016-os foci Eb-t kiemelt figyelemmel kíséri az ország, mivel a magyar válogatott is ott lesz Franciaországban. Hogy ez az üzletmenetekre is hatással lesz, az valószínűsíthető (a tévé előtt fogyasztható ételek, illetve maguk a tévék biztosan jobban fogynak majd), esetünkben azonban inkább az a kérdés, hogyan reagáljunk a különleges helyzetre. Mert hogy különleges lesz, az egészen biztos: a magyar csapat három meccset biztosan játszik, ezeken a napokon rengetegen ülnek majd a tévé előtt. Nyilván botorság lenne emiatt azokra az időpontokra kitenni az ajtóra a Zárva táblát – ugyanakkor apróságokkal, figyelmességekkel kedveskedhetünk a meccs előtt vagy után betérőknek. Ezekben a napokban egyáltalán nem lenne szemöldökfelhúzást kiváltó, ha például magyar zászlót teszünk ki a boltunkba. Emellett persze megakciózhatunk bizonyos, a foci Eb-hez vagy éppen a magyar csapathoz köthető termékeket – a következő napokban ugyanis minden baráti beszélgetés, minden vita, minden emlékidézés a kontinensviadalhoz kapcsolódik majd, hiba lenne erre nem építeni. Ráadásul amiről most írunk, az csak az alaphelyzetre, azaz a három selejtezőmeccsre vonatkozik – ha nyernek a magyarok, akkor mindezt nyugodtan felszorozhatjuk százzal.

Jön a nyár, jönnek a turisták, belépnek a boltunkba, kérnek valamit – és érteni fogják őket a munkatársaink? Jó lenne, ha értenék.
 

A legtöbb munkahelyen nem alapkövetelmény a nyelvtudás, ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy ma már szinte nincsen olyan cég, amely versenyképességének megőrzéséhez elég lenne az, ha egyáltalán nem foglalkozik a külfölddel. Ez akár határon túli nyitást is jelenthet, de ha nem akarunk ilyen nagy léptékben gondolkodni, akkor sem legyinthetünk erre a kérdésre – ott van ugyanis az idegennyelv-tudás. Mielőtt rávágnánk, hogy mutogatással mindent el lehet érni, szögezzük le gyorsan: ez pont olyan, mint kávéskanállal enni egy jó tányér levest: nyilván így is el tudjuk tüntetni, ami előttünk van, de az élvezeti faktor jelentősen csökken, ráadásul a végén biztosan hideg levest kanalazunk majd. Ugyanez van a mutogatással is: ha a betérő egy adott terméket keres, akkor azt meg fogja tudni venni – de esélyünk sincs arra, hogy esetleg mást is ajánljunk neki, vagy hogy elérjük, hogy legközelebb is betérjen hozzánk. Persze, nem kötelezhetjük dolgozóinkat nyelvtanulásra, de azt kérhetjük tőlük, hogy legalább néhány fontosabb kifejezést tanuljanak meg angolul – erre elég akár két lazább, esős délután is.

Nem kérdés, hogy boltunknak rajta kell lennie a facebookon – ám egyáltalán nem mindegy, mit jelenítünk meg ott.

Nem vitás, hogy a legtöbb ember gyakorlatilag már minden információhoz a facebookon akar hozzájutni. Míg korábban csak az volt a fontos, hogy a legkisebb boltnak is legyen honlapja, ma már legalább ennyire lényeges, hogy a legnagyobb közösségi oldalon is jelen legyen. Ennek több oka is van. A legkézenfekvőbb maga a létezés hangsúlyozása – bármennyire is patetikusan hangzik, aki, ami nincs facebookon, az sokak számára nem is létezik. A fiatalabb generáció ma már mindent itt keres, itt ellenőriz, de már az idősebbek is gyakorta itt tájékozódnak. A másik ok ugyanis pont ez: a tájékozódás. A boltok itt tudják a leghatékonyabban tartani a kapcsolatot a vásárlókkal, hiszen sokkal egyszerűbb itt kommunikálni, s bejelenteni például egy akciót, vagy éppen egy előre nem látható bezárást, mint a honlapon, amelynek a címét például meg is kell tanulni. Ráadásul a netezők szinte folyamatosan a facebookon lógnak, így gyorsan meg is kapják az információkat. Ugyanakkor a tájékozódás indirekt módon is működik – a pozitív vélemények, a kommentek ugyanis megerősíthetik a bolt státuszát, illetve az azonnal reakciók azt, hogy a boltunk él és virágzik.

A magánéletet és a munkát nyilvánvalóan külön kell választani, ám bizonyos helyzetekben ez nem megy könnyen. S az ilyen szituációkra jobb előre felkészülni.

Nehéz összekeverni a munkahelyet és az óvodát, de vannak olyan helyzetek, amikor mégis van a két halmaz között metszéspont – például amikor szünet van az oviban, s a nagyszülő csak délután tud jönni vigyázni a gyerekünkre, s emiatt nekünk kell vele lennünk a munkahelyünkön. Vagy amikor a gyesen lévő kolléga csak belátogat, de elbeszélgetjük az időt, és végül jó két órát ott tölt a gyermekével. Ezekre a helyzetekre azonban viszonylag könnyedén fel lehet készülni: nem is kell más hozzá, mint néhány apróság. Mondjuk egy tucatnyi színező, amit pillanatok alatt letölthetünk az internetről. Néhány filctoll, képeskönyv, esetleg pár plüssállat. Apróságok ezek, de nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a dolgozók is úgy érezzék: a munkahelyen megbecsülik őket, fontosak akkor is, ha éppen abban a helyzetben a családjukkal is foglalkoznak. A családbarátság tehát nem csak egy szó, amivel bátran dobálózhatunk - valóban tenni is kell érte, de közel sem kell emiatt átszervezni még a mindennapokat sem.

A dicséretekkel, ne féljünk kimondani, mi fukarkodni szoktunk – nincs hagyománya mifelénk a verbális vállonveregetésnek. De nem biztos, hogy jó ez így.

Egy jó vezetőnek nem csak a fegyelmet kell fenntartania: legalább ilyen fontos az is, hogy a hangulat hibátlan legyen egy munkahelyen. A hangulatot fokozásához rengetegféle módszert ismerünk, honlapunkon is írtunk nem egyről, de a talán legegyszerűbbről még nem ejtettünk szót. Ez pedig a dicsért – amely amilyen könnyű, olyan hatásos. Egy-egy dolgozónak a napját maximálisan fel tudja dobni egy fizetésemelés, de ha a keretünk ezt nem engedi meg, akkor egy jókor elmondott dicséret is majdnem ilyen jó tud lenni. Ennek már csak azért is van jelentősége, mert mi úgy vagyunk szocializálódva, hogy fukarkodunk a pozitív megerősítésekkel – a legtöbb alkalommal a „jó voltban” ki is merül az ilyetén reakció. Nyilvánvalóan nincs arról szó, hogy megállás nélkül kellene dobálóznunk a pozitív megerősítésekkel, hiszen az éppen ellenkező hatást érne el, ám az ilyen jellegű megerősítések valóban működőképesek. Persze, itt is figyelmesnek kell lennünk, például a szavak megválasztásánál: egy rossz kifejezés, amely után a dolgozó úgy érzi magát, mint egy kisiskolás, akit a tanár nénije dicsért meg, inkább kontraproduktív, mintsem előrevivő.

Írtunk már ezen az oldalon a csapatépítés fontosságáról – most egy részterületre fókuszálunk: a sportra.

Hogy egy munkahelyen a csapatépítő foglalkozások nagyon fontosak, ahhoz kétség sem férhet. Megírtuk már, hogy nem csak azért kell erre időt szakítani, mert ennek segítségével nagyobb lesz az összhang a gárdán belül, hanem azért is, mert a kiszakadás a munkahelyi környezetből jó hatással van a későbbi légkörre is. Most egy speciális helyzettel foglalkozunk: a közös sportolással.

A csapatsportok önmagukban is a közösségi élményről szólnak, ám mindez hatványozottan igaz arra a helyzetre, ha a játék közbeni csapattársak valójában kollégák is. A közös mozgáson túl ugyanis ebben a helyzetben – jó esetben – nem képeződnek le a munkahelyi viszonyok: mindenki egyenrangú lesz arra az egy-másfél órára. Sőt, fel is borulhat a rendszer, hiszen semmi sem garantálja, hogy a főnök az, aki simán eldekázik százig egy focilabdával, s a csak beugró diákmunkás az, akitől még az odagurított labda is elpattan. Nyilvánvalóan ez a helyzet azért buktatókat is rejt, ám ha rögtön az elején tisztázva van, hogy a közös sportolás egy speciális szituáció, amelyet nem kell átültetni a hétköznapokra, akkor nem lesz semmilyen félreértés a későbbiekben, azaz a munkahelyen visszaáll a korábbi hierarchia. A sportolás (legyen szó akár fociról, akár kosárlabdáról) ugyanakkor természetesen élmények egész tárházát nyújtja - olyanokat, amilyeneket másnap, harmadnap meg lehet beszélni a munkahelyen.

Hogy mennyi vizet kell inni naponta, arról megoszlanak a vélemények – a legegyszerűbb, ha azt mondjuk: többet, mint gondolnánk.

Az, hogy valamelyik dolgozó munkaidőben vizet iszik, valószínűleg egyetlen cégvezetőnél sem veri ki a biztosítékot. Önmagában az ivással ugyanis semmi gond nincsen, sőt: kutatások bizonyítják, hogy valóban sokat (napi két, két és fél litert) kell inni ahhoz, hogy ne érezzük fáradtnak magunkat, s hogy ne fájjon a fejünk. Vannak dietetikusok, akik szerint zöldségekből és gyümölcsökből is elegendő folyadékot vesz fel szervezetünk – de ha magunkba nézünk, pontosan tudjuk, hogy egyikből sem eszünk eleget. Valójában abban minden szakértő egyet ért, hogy folyadékpótlásra a sima víz a lehető legjobb választás. (Hidratálás szempontjából például kifejezetten kerülni kell a cukros, koffeines, alkoholos és szénsavas italokat.) A kérdés inkább az, hogy mivel segítsük dolgozóinkat. Az egyik, elsősorban nagyobb cégeknél alkalmazott megoldás a vízautomata, de olyannal is találkozhatunk, hogy céges keretből megvásárolt fél vagy másfél literes ásványvizek vannak felkínálva fogyasztásra a dolgozóknak. Mindkét lehetőség működik, ám akkor sem leszünk kegyetlenek, ha ezek közül egyikkel sem élve a sima csapvíz kortyolgatására biztatjuk dolgozóinkat – a biztatást viszont vegyük szó szerint!