Írtunk már ezen az oldalon a csapatépítés fontosságáról – most egy részterületre fókuszálunk: a sportra.

Hogy egy munkahelyen a csapatépítő foglalkozások nagyon fontosak, ahhoz kétség sem férhet. Megírtuk már, hogy nem csak azért kell erre időt szakítani, mert ennek segítségével nagyobb lesz az összhang a gárdán belül, hanem azért is, mert a kiszakadás a munkahelyi környezetből jó hatással van a későbbi légkörre is. Most egy speciális helyzettel foglalkozunk: a közös sportolással.

A csapatsportok önmagukban is a közösségi élményről szólnak, ám mindez hatványozottan igaz arra a helyzetre, ha a játék közbeni csapattársak valójában kollégák is. A közös mozgáson túl ugyanis ebben a helyzetben – jó esetben – nem képeződnek le a munkahelyi viszonyok: mindenki egyenrangú lesz arra az egy-másfél órára. Sőt, fel is borulhat a rendszer, hiszen semmi sem garantálja, hogy a főnök az, aki simán eldekázik százig egy focilabdával, s a csak beugró diákmunkás az, akitől még az odagurított labda is elpattan. Nyilvánvalóan ez a helyzet azért buktatókat is rejt, ám ha rögtön az elején tisztázva van, hogy a közös sportolás egy speciális szituáció, amelyet nem kell átültetni a hétköznapokra, akkor nem lesz semmilyen félreértés a későbbiekben, azaz a munkahelyen visszaáll a korábbi hierarchia. A sportolás (legyen szó akár fociról, akár kosárlabdáról) ugyanakkor természetesen élmények egész tárházát nyújtja - olyanokat, amilyeneket másnap, harmadnap meg lehet beszélni a munkahelyen.