Az "utánpótlás-nevelés" szókapcsolatot leggyakrabban különféle sportok kapcsán halljuk. Pedig nem csak ott van létjogosultsága.

Ha egy fiatal kolléga munkába áll, a legritkább esetben szokta azonnal felvenni a ritmust - és még annál ritkábban illeszkedik be azonnal, s végzi mindenki megelégedésére a munkáját. Egy cégvezetőnek ugyanakkor nem fér bele, hogy a beosztottjai munkáját elnéző, megengedő mosollyal kísérje le, s egy kézlegyintéssel elintézze, ha mondjuk megborul az időrendben vagy elcsúszik a zárás néhány rosszul bevitt tétel miatt. Éppen ezért mindenképpen időt kell szakítani arra, hogy a kezdőket betanítsuk, lehetőség szerint munkaidőn kívül. Persze ez gyakorlatban nehezen kivitelezhető (nem túl életszerű olyan betanulót találni , aki mondjuk hajnalban vagy késő este ráhúz még néhány órát), így a legpraktikusabb, ha élesbe, menet közben foglalkozunk a jelentkezővel. Igaz, ez csak akkor valósulhat meg, ha van mellette legalább egy olyan munkatárs, akinek már a kisujjában van minden, s hajlandó is tanítani. Meglehet, hogy az első hallásra szintén nem túl költséghatékony, ám ha hosszú távra tervezünk a betanítandóval persze, máskülönben miért is vettük volna fel?), akkor mindenképpen ez az a munkametódus, amely kifizetődő. Amit elbukunk a "duplázáson", azt megnyerjük azzal, hogy részint nem kell két hónap múlva is idegeskednünk akkor, ha a gyakornokunk dolgozik, részint pedig az ő hatékonysága is megnő akkor, ha elleshet néhány trükköt egy rutinos rókától.

Elmúltak már azok az idők, amikor az internetes jelenlétet inkább csak a nagyobb cégek érezték fontosnak - aki nincs fenn a világhálón, az menthetetlenül lemarad.

Mindannyian emlékszünk még azokra az időkre, amikor a postaládánkba bedobott különféle speciális telefonkönyveket böngésztük, ha szükségünk volt valamire. Ma már - nem megbántva ezen kiadványok készítőit - ha kapunk egyáltalán ilyesmit, akkor nagy valószínűséggel ki sem nyitjuk azokat: ha információra van szükségünk, azonnal az interneten kezdünk keresgélni. Közhely, de igaz: ami nincs fenn a világhálón, az mintha nem is létezne. Még a legkisebb cégeknek is kell készíteniük maguknak valamilyen honlapot, hiszen mindenki felismerte: a netes jelenlét egyben azt is jelzi, hogy létezünk, s egyben haladunk is a korral. Éppen ez utóbbi mondat jelenti a legtöbb problémát. Ha ugyanis a honlapunk idejétmúlt, sőt, rosszabb esetben ugyanazokat az információkat tartalmazza akár hónapokon, éveken keresztül, az majdnem egyenértékű azzal, mintha nem is lenne. Ez már csak azért is komoly probléma, mert köztudott, hogy rengeteg ingyenes program létezik, amellyel helyes kis honlapot készíthetünk magunknak szinte percek alatt. A design megválasztásában persze törekedni kell arra, hogy harmonizáljon a cégünk profiljával - egy hivalkodó vagy éppen jópofizó honlap ugyanis hiteltelenné teheti magát a megbízót is. Ugyanilyen fontos a naprakészség: egy régi árlista, ne adj isten, régi elérhetőség inkább árt, mint használ.

Nem volt az olyan régen, hogy a betérő vásárlót még mindenhol magázták - de nagyon úgy fest, ezek az idők erősen elmúlóban vannak.

Ma már a szemünk se rebben, ha mondjuk középkorúként betérünk egy boltba, s a velünk szemben álló fiatal lány már az ajtóban Helló!-val köszön ránk, majd ezt követően tegezve kísér minket végig a polcok között - holott mondjuk húsz évvel ezelőtt még minimum megdöbbentést keltett volna egy hasonló akció. A magázódásból tegeződésbe váltás szinte észrevétlenül zajlott le, s alapvetően nincs is ezzel különösebb probléma: a tegeződés az otthonosság érzését erősíti fel, a vásárló azonnal jobban érzi magát, ha ismerősként köszöntik - pláne akkor ha tényleg ismerős, s már többször járt az adott helyen. Problémát jelenthet ugyanakkor, ha a bolt dolgozói átbillennek és olyanokkal is tegeződni kezdenek, akik mondjuk első alkalommal térnek oda be. Ilyenkor hasznosabb a magázódás, ami ebben az esetben a tisztelet jele. Nehéz tehát egyértelműen meghatározni, hogy a tegeződés vagy a magázódás a helyesebb - egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy a helyzet és a résztvevők döntik el.

Bár sokaknak van fenntartása az egyenruhával kapcsolatban, vannak helyzetek, amelyekben igenis jól jöhet.

Valószínűleg az iskolaköpeny a hibás mindenért: sokan megszenvedtük ugyanis, hogy gyerekkorunkban minden hétköznap fel kellett vennünk a korántsem divatos, és praktikusnak is csak jóindulattal nevezhető ruhadarabot. Amint lehetőség nyílt rá, azonnal meg is szabadultunk tőle - ennek fényében nem meglepő, hogy sok kis üzlet, étterem, cukrászda azt vallja: nem kell ilyen szempontból "korlátok közé" szorítani a dolgozókat, mindenki szolgálja ki a vevőket abban a ruhában, amilyenben csak akarja.

Az iskolaköpenyből bújtunk tehát ki mindannyian - de ez nem jelenti azt, hogy le is kell számolnunk az egyenruhával! Az ugyanis bizonyos esetekben éppen hogy az odatartozást is erősítheti. Ha például egy étteremben nem vesz fel a pincér még egy köpenyt sem, honnan tudja az egyszeri vendég, hogy kinek kell szólni a számla miatt? Ha nincsen semmilyen megkülönböztető ruhadarab a kisbolt eladóján, miből fog rájönni az oda betérő, hogy kinél is érdeklődhet egy-egy termék felől? Tény ugyanakkor az is, hogy az utcai ruha könnyedséget, lazaságot sugároz - s bizony vannak olyan helyek, ahol ennek kifejezetten jelentősége van.

A fenti példák jól mutatják, hogy nehéz általános szabályokat felállítani. A legegyszerűbb tehát, ha a megérzéseinkre hagyatkozunk - nem figyelmen kívül hagyva a célközönség elképzelt elvárását.