Az "utánpótlás-nevelés" szókapcsolatot leggyakrabban különféle sportok kapcsán halljuk. Pedig nem csak ott van létjogosultsága.

Ha egy fiatal kolléga munkába áll, a legritkább esetben szokta azonnal felvenni a ritmust - és még annál ritkábban illeszkedik be azonnal, s végzi mindenki megelégedésére a munkáját. Egy cégvezetőnek ugyanakkor nem fér bele, hogy a beosztottjai munkáját elnéző, megengedő mosollyal kísérje le, s egy kézlegyintéssel elintézze, ha mondjuk megborul az időrendben vagy elcsúszik a zárás néhány rosszul bevitt tétel miatt. Éppen ezért mindenképpen időt kell szakítani arra, hogy a kezdőket betanítsuk, lehetőség szerint munkaidőn kívül. Persze ez gyakorlatban nehezen kivitelezhető (nem túl életszerű olyan betanulót találni , aki mondjuk hajnalban vagy késő este ráhúz még néhány órát), így a legpraktikusabb, ha élesbe, menet közben foglalkozunk a jelentkezővel. Igaz, ez csak akkor valósulhat meg, ha van mellette legalább egy olyan munkatárs, akinek már a kisujjában van minden, s hajlandó is tanítani. Meglehet, hogy az első hallásra szintén nem túl költséghatékony, ám ha hosszú távra tervezünk a betanítandóval persze, máskülönben miért is vettük volna fel?), akkor mindenképpen ez az a munkametódus, amely kifizetődő. Amit elbukunk a "duplázáson", azt megnyerjük azzal, hogy részint nem kell két hónap múlva is idegeskednünk akkor, ha a gyakornokunk dolgozik, részint pedig az ő hatékonysága is megnő akkor, ha elleshet néhány trükköt egy rutinos rókától.